Sándor Péter egyetemi hallgatóként máris főszerepeket játszott a Pécsi Nemzeti Színházban - nem kis sikerrel alakította például Rádióst a Padlásban vagy Kukorica Jancsit a János vitézben. Hangjával szíveket dobogtat meg, és mindig vastapsra számíthat. Egy kávé mellett - mivel mindketten hullafáradtak voltunk - beszélgettünk, és egy vérbeli sármbetyár színész helyett valami egészen mást kapunk tőle.
A pesti Színművészeti Egyetemre hallgatója vagy, de honnan jöttél és hová mész?
Kecskeméti vagyok, illetve a végtelenbe megyek és tovább. (Nevet). Tizennyolc évesen szepeltem a Hairben, én voltam Claude Bukowski, ami gyakorlatnak tök jó volt, és utána felvettek az egyetemre. Mint bármi más az életben, ez is annyira kétséges volt, hogy most felvesznek-e vagy nem, sikerül-e vagy nem sikerül. Minden pillanatot úgy éltem meg, mintha a levegőben repülnék. Utána meg gyorsan letoppantam, ütnek-vágnak, utána ott vagy négy évet az egyetemen, ahol elmegy az életkedved. A Színművészeti egyáltalán nem olyan, mint a többi egyetem: hétfőtől szombat este hatig bent vagy, és utána még próbálni is kéne. Igyekszem széles körben megismertetni magamat Magyarországon, a média a legjobb módszer, csak aztán el tud menni egy minőségen aluli dolog felé, és hamarabb felkapnak egy tehetségkutatós, mint egy színházi embert, de jobban elismernek. Nem voltam még tehetségkutatóban, de tavaly behívtak a The Voice-ba - hála a jó égnek nem lett belőle semmi. Kegyetlen szerződések vannak ezekben a műsorokban... Csak a lóvé a fontos. De persze ez mindenütt így van, bár a színház az egy örök, élő dolog... Ha az ember csinál valami igazán jót, azt azért meghallják, még azok is, akik kevésbé járnak színházba. Bár anyukám Csehovra azt mondta: "annyira unalmas, haza is mentem a szünetbe'". Mondjuk nem itt Pécsen, Kecskeméten mondta. Na, szóval hová tartok? Minél több szerepet szeretnék, mindenképp szeretném kifizetni a diákhitelemet, szeretnék boldog családot, ami úgy tűnik, hogy alakul, fiatal korom ellenére ugyanis nagyon családcentrikus vagyok.
Hogy lehet, hogy te egyetemre jársz, és közben több szerepet is játszol ebben az évadban - köztük főszerepet is?
Szakmai gyakorlatnak hívják. Négy évet lehúzunk az egyetemen, és aztán gyakorlat, bár én már tavaly is voltam színházban, csak Pesten. Az előző évad is már egy gyakorlat volt, ezt osztályozzák.
Ahogy így elnézem, eddig főleg musicalekben játszottál. Voltál Tybald, Claude a Hairben, Kukorica Jancsi a János vitézben. (Na jó, az operett), most meg a Padlás. Ez a kedvenc műfajod?
Azért úgy tűnik, hogy jövőre - bár ki tudja, mit hoz az élet - lesz prózai szerepem is. Meg filmek is adódnak. Voltam egy Társas Játék című sorozatban, bár nem volt benne sok dolgom, de azért voltak közben meghallgatások, felkérések... úgy tűnik, valamikor összejön majd valami film. Én hiszek abban, hogy az ember bevonzza a dolgokat, ha igazán akarja és pozitívan szemléli az életet, a negatív hozzáállás viszont az egészet megöli, ezért inkább magamba fordulok, ha rossz érzéseim vannak. Jó, ha egy musical olyan szinten meg van csinálva, nagyzenekarral, hogy a nézőnek is, meg nekem is egy katartikus élményt nyújt, nem elcsépelt hülyeséget. Mert oké a Padlás, de az egy mesedarab: nincs nagyzenekar, bár nagyon jó musical és nagyon imádom. De azért más, mint egy Jézus Krisztus Szupersztár, vagy egy Sakk, amiben óriási drámák és óriási zenék vannak, ilyenekre is vágyom. Mert a Jézus Krisztus Szupersztár az egy az egyben ősmusical, egy ős-rockopera, ott nincs poén, illetve, lehet humort csempészni bele, de megy a zene végig, rá kell énekelni, meg kell csinálni, és akkor vagy tátva marad az ember szája egész végig, vagy a felénél felugrik, hogy elég, én ezt nem bírom. A Padlásban is meg lehet találni a szépséget, a maga naivitásával, a dolgokra való rácsodálkozásával, miközben mintha a története nem jutna egyről a kettőre, de mégis, az a szeretet, ami körbeveszi, az életben tartja az egészet. A Hairben is ott a bohóság, a hippikorszakról szól, amit én nem éltem át, de ahogy bele-belenézegetek, tudom egy-két dologhoz hasonlítani.
Amikor musicalszerepet játszol, akkor táncolnod is kell... ez téged hogy érint?
Olyankor mindig nagyon átlényegülök, és... (nevet). Hát, meg kell csinálni. Ha megtanítanak egy komolyabb táncot, meg tudom csinálni, de a Padlásban ez nem volt az. De nem tudok spárgázni, meg breakelni sem tudok.
Most fejeztem be egy regényt ezzel a témával kapcsolatban - Maughmtól a Színházat - és abban is szerepel az ún. színészparadoxon, miszerint minél kevésbé éled bele magadat a szerepbe, annál jobban sikerül megformálni. Igaz ez?
Ha nem teszed bele a teljes lényedet, akkor tudod kívülről irányítani. Például érthetően beszélni, persze nem mindig sikerül, ha fáradt vagy, és mindig van olyan, amit nem értenek. Én úgy értelmezem a paradoxont, hogy nem szabad elveszteni az uralmat, a kontrollt. Ha én úgy lennék ott a színpadon jókedvű, ahogy én valójában jókedvű vagyok, akkor az annyira sok lenne, annyira visszataszító... mindenki azt kérdezné, ki ez a hülyegyerek? De ha kicsit karikatúra jellegbe megy át, az már humor lehet. De az ízlés kérdése.
Nem hinném, hogy nem kéne azonosulni a szereppel, mert neked szimpatikusnak kell lenned a szerepben. Bármennyire negatív a szerep, neked el kell hinned a karakter igazát. Akkor nem jó egy szereplő, ha csak olyan öncélúan gonoszkodik. Akkor jó, ha logikailag is meg van magyarázva.
Ez a színész dolga, nem, kitalálni, milyen is az a szereplő? Hogy birkóztál meg a Rádióssal?
Én először is elgondolkodom azon, hogy milyen lehet az a valaki, hogy nézhet ki. Nem Kaszás Attilára gondolok, - meghallgattam természetesen, nagyon jó, - de nem rá gondolok, hanem arra, hogy nekem mit jelent a Rádiós. Mert ha én a Kaszás Attilára gondolnék, akkor az csak egy gyenge utánzat lenne. Biztos van olyan is, akinek ez jelent valamit, és csak azért is arra gondol, és akkor jön az, hogy ez annyira olyan, mintha őt akarná utánozni. De akkor az menjen haza, énekelje otthon, csináljon úgy, mintha ő lenne Kaszás Attila. Nyilván olyan is van, aki úgy ül be a színházba, hogy őt akarja látni, biztos benne van ez is.
Tudsz azonosulni Rádival?
Most nagyképű dolog lenne, ha azt mondanám, hogy igen? Én úgy érzem, el tudom hinni azt, hogy ez velem is megtörténhet.
Keresel nekem szellemeket a padlásomon.
Bármikor. Szóval, velem is megtörténhetne, a képzeletemben. Nagyon ezoterikus személy vagyok, hiszek a sorsban, az energiákban, a körülöttem lévő kis pulzusokban, abban, hogy mindennek oka van, még a rossz dolgoknak is. Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, érzékeny vagyok, nagyon megviselnek az emberi játszmák, átlátok rajtuk. Azt nem tudom kibírni, és olyankor kezelhetetlen vagyok.
Van olyan szerep, amit most szívesen eljászanál?
Persze, hogyne lenne! Például az Amadeust.
Maradsz itt Pécsett? Mert nekem úgy tűnik, hogy elég fix pozíciód van itt.
Fix? Az életben semmi se fix! (ezt a diktafonba ordítja, hogy biztosan rögzítve legyen.) Azért az álmaimban ott van az, hogy sok mindent kipróbáljak.
Látom, van ott a kezeden egy tetoválás. Honnan van?
Tizennyolc éves koromban kaptam, énekeltem, és annyira megtetszett nekik, hogy ha szeretnéd, ingyen megcsináljuk neked.. Azt jelenti, hogy szilvásgombóc. (Nevet.) Nem. Azt jelenti, hogy zene.
